Másnap reggel a napsütés keltett fel. Imádtam, ahogy a nap megvilágítja az arcom. Egy ideig időztem így. Ránéztem az órámra és kiderült, hogy késésben vagyok. Na, nekem se kellett több, felpattantam és azonnal a fürdőbe mentem. Igaz nagyon szerettem volna meginni a minden napos chapuchino-mat, de arra most nem volt időm. Gyorsan felöltöztem, fogat mostam és reggeliztem. Már be is pattantam a kocsiba és elindultam a suliba. Idő közben eszembe jutott, hogy nem estem át senkin reggel! Nem lennének otthon? Hát, ami azt illeti, ez a kérdés nem foglalkoztatott annyira, mint az, hogy találkozzak Chris-szel. A tegnapi ígéret! – jutott eszembe. Az izgatottság kezdett felül uralkodni rajtam. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy nem sokára megint vele leszek. Nemsokára leparkoltam a sulinál. Valamilyen szinten lenyugodtam, bár elég messze álltam egy normális ember nyugodtságához. Elfordultam, hogy felvegyem a táskámat. Felraktam a jobb vállamra, majd kiszálltam. A tömegben keresni kezdtem az én szőke hercegem. Azt hittem nem jött suliba. Megijedtem, hogy mind az, ami tegnap történt, az ámulat, csak mese volt. Már-már szomorú voltam, hogy nem láthatom viszont, ki tudja mennyi ideig. De akkor kiszúrtam. Derült arca felém közeledett. Mire kapcsoltam, hogy talán felé kellene mennem, már odaért hozzám.
- Jó reggelt, kis tündér! – mosolygott és megcsókolt. A tegnapi ígéret! Ez a csók nem volt olyan, mint a tegnapi. Ehhez képest csak egy puszi volt. Ebben a csókban mintha éreztem volna, hogy tényleg hiányoztam neki és örül, hogy viszont láthat. Ajkát az enyémre tapasztotta és semmi áron nem akarta elvenni róla. Nem hittem el, hogy ezen a csodálatos fiú, csak is én, egyedül osztozom, hogy csak az enyém. Annyira tökéletes. Nem hittem, hogy lehet az élet ennyire szép. A fellegekben jártam a csókjától. Elszakította ajkát az enyémtől. Most, hogy már használni tudtam a szám beszélésre, megszólaltam.
- Most már sokkal jobb a reggel – mosolyogtam – amúgy neked is!
- Reméltem, hogy elnyeri a tetszésed. – mosolygott. Szemlátomást büszke volt arra, hogy megdicsértem a csókját. Bár szerintem, tudta, hogy fantasztikusan csókol.
- Elhiheted, nagyon is elnyerte – erősítettem az egóját.
- Mennyire? – kíváncsiskodott. Annyira látszott rajta, hogy boldog. Hogy igazán boldog. Amikor megismertem – gondoltam vissza a tengerpartra – annyira letört és elhanyagolt volt. Mintha nem is lenne szép dolog az életében, pedig aztán csak mosolyognia kell és bármelyik csaj az ölébe hull. A szeme mosolygott, a szája is és még a szíve is.
- Ennyire! – a kezem közé fogtam az arcát és megcsókoltam. Vigyáztam, hogy ne éljem bele magam teljesen, hogy ne tartson annyi ideig, mint az előző. Csókolni szeretett volna, de én elvettem a számat. – Elég meggyőző voltam? – átfogtam a derekát és ő könnyedén átkarolta a csípőmet.
- Hát… azt hiszem! – gondolkozott el. Hát, jó! Belemegyek a játékba. – egyezkedtem magamban.
- Csak hiszed? – kételkedtem.
- Hát, ha még egyszer tesztelhetném, akkor már biztosabbat tudnék mondani!
- Igen?
- Igen! – és már meg se tudtam szólalni, mert az ajka az enyémen volt. Annyira mohón csókolt, hogy azt hittem sose lesz vége, de amikor elvette az ajkát az enyémről, sajnáltam, hogy vége van. Még egy pár másodpercet, könyörgöm, de semmi. Hát akkor ennyi.
- Na és most?
- Hát azt hiszem elég meggyőző voltál! – mosolygott, ahogy én is. Egyszerűen nem lehetett levakarni a mosolyt egyikünk arcáról se. Megszólalt a telefonom és pedig kutatni kezdtem a táskámba. Megtaláltam és gyorsan felvettem. Holly volt az. Chris még mindig nem engedte el a csípőmet.
- Szia! – szóltam bele.
- Szia – hallottam meg Holly hangját.
- Hol vagy? Olyan nagy a zaj körülötted!
- Ezért hívtalak. A repülőtéren vagyok.
- Hogy hol? – fordultam a kocsim felé, így Chris csak a fél arcomat látta. Aggodalmas szemekkel nézett rám, de a kezét nem vette el a csípőmről.
- Azt mondta Roberto, hogy volt valami galiba és, hogy hamarabb kellene mennem. Remélem nem baj!
- Nem dehogy! – Chris még mindig aggódva figyelt.
- De ti attól még érezzétek jól magatokat! Oké?
- Oké – egyeztem bele!
- Bármi van, hívj nyugodtan! Lehet, hogy a titkárnőm fogja felvenni, de mond, hogy az unokahúgom vagy és akkor majd ideadja.
- Oké! Nem felejtem el.
- Vigyázz magadra!
- Te is! – tudtam, hamarosan leteszi, így nem fogtam hosszúra a dolgokat. Meg már Chris is kezdett frászt kapni, hogy nem mondok semmit.
- Szeretlek!
- Én is! Szia – és kinyomtam a telefon!
- Mi a baj? – aggódott Chris!
- Semmi. – én ennyivel is beértem volna, de Chris nem. Csúnyán rám nézett, így belekezdtem a mesélésbe. – Holly mondta, hogy már a repülőtéren van, csak mert volt valami galiba ezért hamarabb oda kellett repülnie.
- Csak ennyi? – könnyebbült meg.
- Miért mit hittél? – tettem fel a vállamra a táskám és a felkarján pihentettem a kezem.
- Ki tudja? Csak, hogy baj! És az már magában is elég nagy gond.
- Jaj, szegénykém, hogy megijedtél. – röhögtem.
- Ahogy mondod – ment át a beszélgetés, hülyülésbe. – majdnem szívrohamot kaptam. – tette a kezét a szívére.
- Jaj, te szegény! Ettől talán jobb lesz. – csókoltam meg. Egyszerű, nem túl hosszú csók volt.
- Hát… ha még egyet kapnék, biztos jól aludnék este.
- Igen? – mosolyogtam, és ahogy kérte, adtam neki még egy csókot. Elvettem a szám és belenéztem a szemébe. – Lehet, hogy menni kellene táncra, nem gondolod?
- Minek azt?
- Csak, mert ha körbe nézel, akkor már alig vannak a parkolóba! – néztem körbe!
- Ja – világosodott meg – mondasz valamit! Akkor mennyünk! – lezártam a kocsit és Chris-szel összefontuk az ujjainkat, így mentünk be az iskolába. Táncra is beértünk. Mindenkinek kettéállt a szeme, ahogy megláttak minket kéz a kézben. Leültünk a szokványos csapathoz. Én félig Chris ölében ültem.
- Jó reggelt! – köszönt Suesan.
- Elég jó, ahogy mondott – Chris válaszolt helyettem. Erre mindenkiből kitört a nevetés.
- Stella, tudod nélkülözni egy kicsit Chris társaságát? – belenéztem a szemébe. És újra bele szerettem.
- Tudjam? – kérdeztem.
- Tudd!
- Akkor azt hiszem, kibírom egy kis ideig. – mosolyogtam és felálltam, hogy a lányok után mennyek.
- Én nem bírom ki annyi ideig! – láttam, hogy nem akarja, hogy elmenjek. Mivel már egy olyan 5 méterre voltunk tőlük, így könnyen oda tudtam csúszni hozzá. Neki futottam és úgy csúsztam, hogy az egyik térdem fel volt húzva a másik meg fektetve előtte. Pont lefékeztem előtte, így nem estem neki.
- Dehogynem! – nyomtam egy puszit a szájára! – kibírod! – felálltam és visszamentem Suesan-hoz és Sandy-hoz. Sandy kérdezősködni kezdett Chris és felőlem. Épp elkezdtem a mesélést, amikor bejött az igazgatóhelyettes.
- Mit akarhat itt? – kérdeztem Suesan fülébe súgva.
- Fogalmam sincs. Hátha valami hasznosat mond! – hát csöndbe maradtunk. Az igazgatóhelyettes nő rikácsoló hangon megszólalt.
- A mai táncóra elmarad. – nem mondott mást, csak sarkon fordult és elment. Nagy ujjongás tört ki.
- Elmarad? – kérdeztem.
- Úgy tűnik! Két óra semmittevés! – mosolygott Suesan.
- De jó lesz – nevetett Sandy.
- Jaja – ekkor hátulról valaki átkarolta a derekamat, pontosabban Chris.
- Velem töltöd a szabad két órád? – súgta a fülembe. Jaj, ezt még kérdezni kell? Megfordultam és a kezem a vállára tettem. Belenéztem a szemébe és kimondtam a választ.
- Hát… - gondolkoztam el. Chris csúnyán rám nézett – senki mással nem tölteném, szívesebben. – és adtam egy csókot neki. Felvettük a cuccunkat és kiültünk egy padhoz, ami a fal mellett volt. Suesan-nel, Chase-szel, Sandy-vel és Mark-kal együtt. Chris beült a falig, de úgy, hogy a hátát támassza, egy-egy lábát átrakta a pad egy-egy oldalára, én pedig nekidőltem a mellkasának. Háttal voltam neki, legalábbis csak félig. A kezét feltette a vállamra és kinyújtotta előre. Megfogtam a kezét és összekulcsoltuk az ujjainkat. Most már büszkén kimondhatom, hogy Chris Aston-nal járok. Hogy ő csak az enyém és senki másé. Ez boldogsággal töltött el. Amikor ide jöttem, azt hittem, hogy az életem csak a táncról és a zenéről fog szólni, ami már alapjában is jó, de soha nem hittem, hogy mellé még kapok egy rendkívül aranyos, kedves, vicces fiút, aki ráadásul még, figyel is rám. A tökéletes fiút. Annyira hihetetlen volt a számomra.
- Nem vagyok nehéz? – néztem bele az arcába.
- Viccelsz? Mintha nem is feküdnél rajtam.
- Oh, ne csináld már! – háborodtam fel. Eldőltem a mellkasától.
- Na! – háborodott fel. - Mégis mit csinálsz?
- Gondoltam megcsókollak. – válaszoltam. Szembefordultam vele. Most pont ugyan úgy ültem, ahogy ő. A felháborodást a mosolygás váltotta fel. – De, hát, hanem akarod – néztem oldalra – akkor nem.
Átfogta a derekam és közelebb húzott magához. Az arcom alig pár centire volt az arcától. Erősen koncentráltam, hogy ne csókoljam meg, bár tudtam, hogy úgyis az fog következni. A fejemet, a két keze közé fogta.
- Soha semmit nem akartam jobban – és máris megcsókolt. Ahogy az ajka ugyan úgy mozgott, mint az enyém, az valami varázslatos érzés volt. Teljesen átjárt a szeretete. Nem is tudom pontosan, mennyi ideig ültünk lecsukott szemmel, a másik ajkával játszva. De nagyon boldog voltam. Az a két óra, alig röpke két percig tűnt. Amikor vele vagyok olyan gyorsan telik, az idő, sajnos. Suesan és Chase is pont olyan boldogak voltak, mint mi. Sandy és Mark, akik már elég sok ideje együtt vannak, és mégis látszik a szemükben az-az igazi szerelem. Ahogy egymásra néznek. Mint ahogy az első hónapban szokott lenni. Nagyon irigyeltem, de tudtam, hogy ez velünk se lesz másképp. Ők is egymásra találtak, és jó volt, hogy mindenki rátalált a másikra. Ebben a két órában nagyon sokat beszélgettem Sandy-vel és Mark-kal, meg persze az én, drága szerelmemmel.
- Hát hello fiatalság! – jelent meg Penny és Will-el az asztalunknál, furcsállva, hogy ott vagyunk.
- Sziasztok – köszöntem és adtam puszit az arcukra. Körbementek és mindenkinek adtak puszit.
- Hát ti? – kérdezte Penny.
- Elmaradt a tánc – válaszolt Sandy, boldogan.
- Hogy? Ti mázlisták.
- Jaja – válaszolt Suesan.
- Két órája itt dekkoltok? – Will félig nevetett, félig szörnyedt el.
- Ja – válaszolt Mark büszkén. Helyet foglaltak. Már csak Samanta és Chedric hiányzott a csapatból. Ez a társaság annyira összeszokott. Belekezdtünk a beszélgetésbe, majd úgy tíz perc múlva, megszólalt a csengő, így felálltunk és bementünk órára. Chris-szel ültem, hát ki mással? Semmit nem tudtam arról, hogy miről szóltak az órák, de az egyikről sem. Kibírtuk, hogy órán ne csókoljuk meg egymást, de mi hint kicsengettek, elcsattantak a csókok. Egész délelőtt a fellegekben jártam. Átmentünk enni. Bár tudtam, hogy túl boldog vagyok ahhoz, hogy egy falatot is le tudjak nyomni a torkomon. A megszokott kis társaság ott ült, egy darab asztalnál. Sandy, Mark, Suesan, Chase, Samanta, Chedric, Penny, Will, Chris és én. Sokat nevettünk és mosolyogtunk. Ebédnél nem ettem semmit, csak egy szénsavmentes vizet ittam.
- Le fogsz fogyni! – szólt rám Chris. Utálta, ha nem ettem semmit.
- Jaj, de nagy gond lenne – nevettem. Nem igazán voltam, megelégedve az alakommal. Bár mindenki deszkának tartott, köztük Chris is.
- Chrisnek igaza van, enned kell valamit – parancsolt rám Sandy.
- Nem vagyok éhes. – válaszoltam. Tudtam, hogy az egész asztal egyet ért azzal, hogy ennem kell.
- Mi lesz veled próbán? – kérdezte Suesan.
- Semmi. Táncoltam, már üres gyomorral.
- Nem túl egészséges. – most már Mark is kezdte.
- Most mind ellenem vagytok!
- Csak jót akarunk neked! – válaszolt Chase.
- Túlélem, tényleg! – bizonygattam, hogy jól vagyok – Lapozzunk, oké? – és többé nem hozta fel senki a témát. Majd ebéd után átballagtunk a tornaterembe, mind a tízen. Ahogy megláttak minket a táncosok, elcsodálkoztak. Nathalie odarohant, hogy üdvözöljön minket.
- Szia! – köszöntem – itt van mindenki, ahogy mondtam!
- Sziasztok! Nathalie vagyok! – mutatkozott be.
- Ők itt! Chris, őt már ismered!
- Igen! – mosolygott. Bizonyára nem hitt a szemének.
- Suesan, Chase – mutattam, hogy ki kicsoda - Samanta, Chedric – folytattam tovább a sort – Sandy, Mark és végül Penny és Will.
- Nagyon örvendek!
- Szint úgy! – mosolyogtak a többiek is.
- Bemutatlak titeket a többieknek.
- Oké – Suesan mosolyogva válaszol, a boldog Nathalie-nak.
- Skacok – szólt a táncosokhoz – ők itt a leendő koreográfusok. Stella, Chris, de őket ismeritek. Sandy, Mark, - mindenki egy integetéssel köszönt. – Suesan, Chase, Penny, Will, Samanta és Chedric.
- Sziasztok – mondta a kórus.
- Hát akkor megmutatjuk, hogy mit tudunk. Oké?
- Rendben – válaszolt Sandy. Megfordultunk és leültünk a lelátóra. Elkezdtek táncolni. Hát meg kell mondanom egy katasztrofális volt. Nem tudom, mintha tegnap jobban ment volna.
- Oh, te jó ég – hallottam Sandy hangját. Rá néztem és láttam ledöbbent arcát. Ledöbbent és egyben elszörnyedt. – Azt mondtad nem annyira rosszak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése